A szakrális hierarchia legalsó fokán, a funkcióistenek alatt a félistenek és a szellemek foglalnak helyet. A túlvilágról és annak lakóiról az egyes népeknek eltérő elképzeléseik vannak. A zuluk hite szerint a holtak szellemei az égben laknak, a nigériai ibók ezzel szemben egy föld alatti királyságban hisznek. A nyugat-zairei kongó törzs szerint a világegyetem két részre oszlik: az élők a felső, a holtak az alsó világban élnek. A két világ szinte ugyanúgy néz ki, annyi különbséggel, hogy az alvilág fejjel lefelé áll.

A halálról alkotott kép minden bizonnyal a kracsik hitvilágában ölti a legkülönlegesebb formát. Szerintük a halál nem más, mint egy hosszú hajú óriás, akit az emberek álmában megöltek, és felgyújtották a haját. Egy kíváncsi fiú azonban az élet porát a halott óriás egyik szemébe szórta, és az valahányszor csak pislog egyet, valaki meghal.

Az afrikai törzsek hitében különösen nagy tisztelet járt az elhunyt törzsfőnökök, hős katonák vagy családtagok számára, akik haláluk után szinte félisteni státuszt kaphattak. Az ősök kultusza meghatározó szerepet játszott az afrikai emberek hétköznapjaiban, sok elhunytat nem is tekintettek igazi halottnak, hanem olyan élő-halottnak, aki még nem lépett át teljesen a halottak világába és aki gyakran jár vissza a másvilágról szellemként. Ezek az élő-halottak csak akkor kerülhettek át véglegesen a holtak birodalmába, ha minden olyan ember eltávozott az élők sorából (beleértve a csecsemőket is), aki még látta őt életében. E mellett szinte minden törzs hitt abban, hogy a holtak szelleme ártó vagy segítő jelleggel gyakorta kísért ezen a világon, ám érdekesség a világ más kultúráival szemben, hogy náluk akár az élőknek is lehetőségük volt kalandos kirándulásokat tenni a túlvilágra.