A földrajzhoz hasonlóan vallási téren is rendkívül nagy eltérések mutatkoznak a fekete kontinensen, amelyek legfőbb okául a mérhetetlen földrajzi távolságok és a népesség tarka törzsi tagolódása hozhatók fel. Afrika népei nyelvük szerint három nagy csoportba oszthatók. A Szaharától az Egyenlítőig terjedő részen a szudáni nyelven beszélő törzsek élnek. A tőlük délre eső tájat, egészen Fokvárosig a bantuk népesítik be, a Földközi-tengerrel határos partvidéket, továbbá Egyiptom és Etiópia területét pedig a szemita és hamita nyelvet beszélő népcsoportok lakják.
Ez a három nagy nyelvcsalád mintegy ezer törzset számlál, amelyek mind nyelvükben, mind vallásukban számtalan ponton különböznek egymástól. Mivel Afrika története során a kontinens törzseit soha senkinek nem sikerült egy kézben egyesíteni, sőt, még nagyobb királyságok is csak ritkán és rövid időre jöttek létre, így számtalan különböző fejlődési modell keletkezett nyelvi és vallási téren egyaránt. A szomszédos törzsek hitvilága között sok azonosság lelhető fel, ám a különbségek a földrajzi távolsággal egyenes arányban nőnek a népek és kultúrák között.
Ősi hitviláguk (hitvilágaik) pontos megismerését több akadály is nehezíti. Mivel Afrikában a fehér ember megjelenéséig nem volt írásbeliség, így a mítoszok, mondák, szertartások az évezredek folyamán mindvégig csupán szájhagyomány és tradíció útján maradtak fenn. Bár az arab írás már a XII. századtól fogva több helyen elterjedt, azt nem használták a pogánynak tartott vallási szokások lejegyzésére. A nagy áttörés csak a XIX. században következett be, az Afrikába érkező hittérítők és kalandvágyó utazók leírásainak köszönhetően, akik első ízben kíséreltek meg átfogó képet adni a világ számára az egyes törzsek életéről és vallási szokásairól. |