A djembe Nyugat-Afrika, azon belül is a mande népek tradicionális ütőhangszere, ám mára már egész Nyugat-Afrikában megtalálhatjuk. Eredete a mandinka  népcsoport kovácsaihoz, a numukhoz köthető. A djembe széles körben való elterjedésének egyik oka lehet, hogy a numuk i. sz. 1000 körül a mai Guinea, Szenegál, Mali és Burkina Faso területeiről szétszóródva Nyugat-Afrika más népeivel is kapcsolatba kerültek, akiknek dobkészítési tudásukat átadhatták.

A numuk djembével való kapcsolata és tudása ellenére nem jelent meg korlátozás, jogmegvonás azzal kapcsolatban, ki játszhat djembén, mint ahogy több másik afrikai hangszer esetében ez a mai napig fennáll (pl. balafon, kora).

Jellegzetes hangzását elsősorban lentről fölfelé szűkülő, majd hirtelen kiöblösödő, hengeres formájának köszönheti, mely trópusi kemény fából készül, és egy fából faragott. Többféle fafajta is alkalmas a dobtest elkészítésére, legtöbbször a lenke vagy iroko fajtát használják. Figyelembe kell venni a fa korát, szellemével pedig meg kell beszélni, alkalmas e arra, hogy a belőle készült dobon keresztül a szellemek hangja és ereje megjelenjen. A régi időkben még az sem volt mindegy, hogy esős évszak volt-e, vagy száraz, mikor a fát kivágták, kora reggel volt-e, vagy az este közeledett.

Azt mondják három szellem van a djembében: A fa szelleme, amelyből a dobot faragták, az állat szelleme, amelynek bőre az ütőfelületet adja, valamint a dobkészítő mesteré, akinek szakmai tudása nélkül dob nem készülhet Afrikában. Igazából mesterembertől függ, hol találunk igazán jó hangszert.

Tetejére általában erős kecske-, vagy borjúbőrt feszítenek, (régebben zebra, vagy antilopbőrt is) és lényegében ez adja a dob igazi, különleges „djembe” hangzását. Az ütőfelület mérete általában 12”, de van ennél kisebb, és nagyobb is 5”-18”-ig.

Közepét megütve egy erős basszust hallhatunk, ám a szélein különféle kéztechnikákkal a legmagasabb hangokat is kicsalhatja az, aki gyakorlott djembe dobos, a mester, akit úgy hívnak Djembefola.