Fekete Afrikában a zene lényegében a közösség tevékenysége. Ritmikájára a poliritmika jellemző. (egyidejű kettes és hármas osztású ütem) Az afrikai táncban is a láb, csípő és a váll egymástól függetlenül mozog. Uralkodik az ének, zenéjük magva a felhívás-válasz forma, amelyben kórus és szóló váltakoznak. Ismétlésekkel és rögtönzésekkel ez a zenélésmód hosszú, akár több órás előadássá bővülhet.

Az afrikai ének a hangszerektől függetlenül, önálló ritmikára hajlamos: a szöveg hangsúlyai a hangszerek hangsúlyai közé esnek. Jellemző a melizma (egy szótag több hangra nyújtása), valamint a határozott és határozatlan magasságú hangok kifejező kontrasztja. Sajátos zenéjük legelterjedtebb formája a karban énekelt táncdal dobkisérettel, ritmikus lábdobogással, ujjcsettintéssel és tapssal. A táncdalok, munkadalok, varázsénekek magas fokú ritmusérzékről tesznek tanúságot. Ritmikus képét hangsúlyeltolásai bonyolítják.

Legfontosabbak náluk az ütőhangszerek, bármilyen bőr-, húr-, vagy fúvóka nélküli zajkeltő eszközök. Ilyenek a vagy kézzel megszólaltatott, vagy tánc közben a testen viselt különböző sistrum-ok, azaz csörgők.

Ütéssel megszólaltatottak a kereplők, csattogtatók, vas vagy fa harangok. Legjellegzetesebb hangszerük, a kivájt fatörzsből készült, hasított, egy vagy két membrános, formára és méretre különböző dob. Kézzel vagy fa ütővel, olykor dörzsöléssel szólaltatják meg. Érdekes, hogy zenéjükben fontos szerepet játszanak a reszelők. Fúvós hangszereik közül, bambuszból készül a fuvola, végén vagy oldalán szólaltatják meg. A trombita Afrikában elefántagyarból, szarvból készül és az oldalt-fújt. Húros hangszerekben bővelkednek: zenélő íjak, citerák, lantok, hárfák és lírák számtalan fajtája.

A zene, a tánc azon túl, hogy a szellemvilág és az emberi világ közt kapcsolatot teremt, a valós világhoz is erősen kötődik. A táncokat nemek, életkor szerint elkülönülve végzik ugyanúgy, mint a hétköznapok feladatait. Kizárólag fiatal, erős férfiak tánca a vadásztáncok és az állatutánzó táncok. A csoporttáncoknál is, - szertartások alkalmával, mindig ellentétes neműek a cselekmény aktív résztvevői és a külső nézők. Például a kongói pigmeusok az elefánt elejtése után szőrnyetegnek festik ki magukat. Először a férfiak táncolnak, bemutatják, hogyan kutatták fel, ejtették el az állatot. Éjfél után a nők táncukkal bemutatják az állat feldolgozását. A tánc gyorsul, a résztvevők öntudatlan állapotba kerülnek.