A gízai piramisok építésének korában, az óbirodalmi IV. dinasztia idején a Mokattam-fennsík még aktívan művelt kőbánya volt. Innen származik a helyben felépített piramisok és masztabák kőanyaga, de feltehetően már a szakkarai és dahsúri piramisok építőanyagának egy része is. Az egyiptológia mai álláspontja szerint a szfinx teste két kőfejtés között megmaradó szálkőzetből készült. A végén emberfejet kapott, ami egy szintén visszamaradt mészkőréteg maradék tömbje. Abban minden mértékadó vélemény megegyezik, hogy az aktuális uralkodó portréja került rá, az azonban vitatott, hogy Hufu, vagy Hafré. A szfinx körül egy trapéz alakú területen elegyengették és vízszintesre faragták a talajszintet. Nyugatról és északról még mindig a felhagyott kőbánya függőleges sziklafalai veszik körbe, délen Hafré feljáró útja, keletre pedig a szfinxtemplom.

Hafré idejében már feltétlenül készen állt[4], mivel a völgytemplomhoz vezető feljáró út szemmel láthatóan elkerüli a szfinxet. A szfinx külön templomot kapott a lábai elé. Ezt a hármas egységet (feljáró út, völgytemplom, szfinxtemplom) egyszerre, és úgy tervezték, hogy a legteljesebb mértékben megfeleljen a szfinx elhelyezkedésének.

Már 1910-ben Uvo Hölscher megfigyelte, hogy a szfinx testét alkotó kőzet azonos a völgytemplom kőzetanyagával, 1967-70-ben Herbert Ricke ugyanezt a megfigyelést tette a szfinxtemplommal kapcsolatban. Ezért feltehető olyan verzió is, hogy a szfinx éppen a templomok építése során használt kőbánya maradékából formálódott ki. 1980-ban Thomas Aigner geológus 173 darab építőkő rétegződésének tanulmányozásával Hölscher és Ricke megfigyelését igazolta.

A kialakítás sorrendje így alakult:

• A völgytemplom alapköveit a magasabban fekvő rétegekből, tehát előbb bányászták ki. Ez a fej körüli kőzetréteg;
• A völgytemplomot gránitlapokkal leburkolták, majd köré kerítésfalat emeltek;
• Ezután rögtön a szfinxtemplom alapozása következett, aminek során a völgytemplom északi kerítésfalát elbontották, hogy elférhessen a szfinxtemplom déli fala;
• A szfinxtemplom és a völgytemplom belső falazatát, oszlopait és egyéb elemeit végül nagyjából egyidőben, ugyanolyan kőanyagból építették fel.

Mark Lehner a fentiekből azt a következtetést vonja le, hogy a szfinx építtetője csakis Hafré lehetett. Ezt azzal is megerősíti, hogy a szfinx arcvonásai Hafré szobraira emlékeztetnek, amit számítógépes analízissel is igazolt.

Rainer Stadelmann ezzel szemben úgy érvel, hogy minden bizonyíték Hufu mellett szól: Hufu egykori kőbányájának területén áll, a szfinx-portré inkább Hufura hasonlít, a szfinx fején levő nemesz Hufu szobortöredékét másolja, nem Hafré szobrait. Szerinte a tágra nyílt szemű arckifejezés is a Hufu-korabeli ábrázolásokra jellemző, csakúgy mint a fülek vonalvezetése. Perdöntőnek ítéli, hogy a szfinxen nincs szakállnak nyoma (a későbbi kiegészítést leszámítva), márpedig a IV. dinasztiában csak Sznofru és Hufu nem viselt szakállt.

Már az ókorban betemette a homok. I. e. 14. században IV. Thotmesz ásatta ki, később a XXVI. dinasztia idején újra kitakarították. Az i. e. 7. században, majd Septimus Severus alatt az i. sz. 3. század elején ismételni kellett a műveletet.

A középkor folyamán legtöbbször csak a fej látszott ki a homokból. Ez adott lehetőséget arra, hogy a mameluk hadsereg tüzérei rajta gyakorolják a célzást.[6] Egy 14. századi sejk mély barázdákat vésetett rá, mivel a Korán tiltja az ember ábrázolását.

Az újkorban először 1818-ban, Caviglia ásta ki, de 1886-ban Gaston Masperonak újra kellett kezdeni, majd 1925-26-ban Baraize, francia építész irányításával megint. Ez utóbbi alkalmával már biztosították a homokhordalék ellen, ezért azóta nem temette be a homok.