Hallgattam a csillagok beszédét. Azt mondják a csillagok: - Cau ! Cau !
Kérdeztem nagyapámat: mit jelent a csillagok beszéde? Nagyapám akkor, azon a hűvös estén kunyhója előtt üldögélve elmondta nekem az emberek és a csillagok beszégetését:
"Amikor nagy az éhínség, a busmanok a csillagokhoz fohászkodnak: adnának a szívükből egy darabot, hisz minden csillag olyan nagy, s bizonyára tele van eleséggel. Adjanak hát szívükből a szegény busmanoknak, hogy azok is jóllakjanak.
Ilyenkor mondják a csillagok: - Cau! Cau! Az emberek meg visszafelelnek nekik: - Cau ! - és félnek, hogy a csillagok megbűvölik a gazellákat, hogy ember el ne ejthesse." Amikor feltűnik egy-egy csillag, nagyapám így beszél hozzá:
- Tele van a szíved, te csillag, adj hát nékem belőle! - Vedd helyette az én szívemet, az én éhező szívemet! - Éhezem, koplalok, jóllaknék egyszer már én is, mint te!
- Tele van a gyomrod, adj hát belőle nékem! - Vedd helyette az én gyomromat, az én éhező gyomromat ! - Jóllakott vagy, nagy vagy - én meg éhezem, koplalok. Koplalj egyszer te is ! - Add nékem a karodat is, vedd helyette az enyémet! Nem ejt már vadat az én karom, elhibázom mind a célt.
Kívánta erősen, bár eltalálná nyila a gazellát, azért kérte a csillag karját, s adta volna helyébe a magáét, hisz azzal egyre csak célt tévesztett. Befejezte a fohászát nagyapám, leült a kunyhója elé, s arra gondolt: de jó volna meghegyezni nyilait, felajzani íját, elejteni azt a gazellát!