A Közép-afrikai Köztársaság Afrika középső részén terül el. Szomszédos országai: északról Csád, keletről Szudán, délről a Kongói Demokratikus Köztársaság és Kongó, nyugatról Kamerun határolja.

Nemzeti mottó: Unité, Dignité, Travail (franciául Egység, Méltóság, Munka)
Nemzeti himnusz: La Renaissance

Fővárosa: Bangui
Államforma: köztársaság
Hivatalos nyelv: francia, szangó
Népsűrűség: 5,8 fő/km²

Földrajzi adatok
Terület: 622 984 km²

Előtörténet
I. e. 1000 és i. sz. 1000 között kelet-adamawa nyelveket beszélő népek hatoltak kelet felé a mai Kamerunból Szudánig és letelepedtek a mai Közép-Afrikai Köztársaság legnagyobb részén. A terület mai lakosságának többsége mindmáig kelet-adamawa nyelvek valamelyikét beszéli, vagy olyan bantu nyelvet, amely a niger-kongó nyelvcsaládhoz tartozik. Kisebbség beszéli a nilo-szaharai nyelvcsalád közép-szudáni nyelvei valamelyikét. Újabb bevándorlók a muszlim kereskedők, akik gyakran arab vagy hausza nyelven beszélnek.
Kitárulkozás a külvilágnak

Az 1800-as évek elejéig a mai ország népei a terjeszkedő iszlám területén kívül éltek és aránylag kevés kapcsolatuk volt az ábrahámi vallásokkal vagy az északi gazdasággal. A 19. század első évtizedeitől kezdve a muszlim kereskedők egyre inkább behatoltak az országba, a helyi vezetőkkel különleges kapcsolatokat építettek ki, hogy biztosítsák kereskedelmi érdekeiket és letelepedésüket a régióban. Az elsőnek érkező kereskedők aránylag békések voltak és a helyi lakosság jóindulatától függtek, de 1850 körül rabszolgakereskedők jól felfegyverzett katonáikkal hatoltak be a régióba. 1860 és 1910 között szudáni, csádi, kameruni rabszolgakereskedők, továbbá helyben letelepült rabszolgakereskedők a keleti vidékek lakosságának nagyobb részét exportálták. Ezen a vidéken ma is nagyon kevesen laknak.

Francia gyarmatosítás
Közép-Afrikába az európaiak behatolása a késői 19. században kezdődött. Pierre Savorgnan de Brazza gróf vezetésével Francia-Kongóban megalapították a róla elnevezett támaszpontot, Brazzavillet, ahonnan expedíciók indultak az Ubangi folyón felfelé, hogy érvényesítsék Franciaország igényét Közép-Afrikára. De II. Lipót belga király, Németország és Nagy-Britannia is megkísérelte befolyását kiterjeszteni a közép-afrikai régióban. 1889-ben a franciák helyőrséget telepítettek az Ubangi folyó mellett, Bangui településen, ami később Ubangi-Shari gyarmat és a Közép-Afrikai Köztársaság fővárosa lett. Ezután Brazza gróf expedíciókat küldött a környező vidékek meghódítására. Arra törekedett, hogy a francia gyarmatok határait kiterjesztve az összefüggő terület legyen Nyugat-, Észak- és Kelet-Afrikában. 1894-ben diplomáciai úton kijelölték Francia-Kongó határát II. Lipót Kongó Szabad Államával és Német-Kamerunnal. Végül 1899-ben Francia-Kongó és Szudán határát a Kongó-Nílus vízválasztón állapították meg.

Miközben az európai tárgyaló felek megállapodtak Francia-Kongó határairól, Franciaország igyekezett csökkenteni a terület megszállásának, igazgatásának és fejlesztésének költségét. II. Lipót Kongó Szabad Államban magántársaságoknak adott koncessziókat, pénzügyileg sikerrel. Ennek nyomán a francia kormányzat 1899-ben 17 magántársaságnak adott nagy koncessziókat az Ubangi-Shari vidékén. Ezek a társaságok jogot kaptak arra, hogy felvásárolják a helyi termékeket és árulják az európai termékeket, ennek fejében díjat fizettek a gyarmati kormányzatnak és fejlesztéseket vállaltak koncessziós területükön. E társaságok európai és afrikai ügynökei gyakran rendkívül brutális módon kényszerítették munkára a helyi lakosságot. Ugyanakkor a gyarmati kormányzat a helyiek számára bevezette az adófizetés és az állam számára végzett térítés nélküli közmunka intézményét. Francia hivatalnokok beszámoltak a magántársaságok fegyveresei és saját kollégáik, valamint a francia katonaság bűncselekményeiről, de a megindított bírósági eljárások többnyire eredménytelenül végződtek. Amikor végül a rettenetes körülményekről szóló hírek elértek Franciaországba, vizsgálatok indultak és néhány reformot is bevezettek, de a helyzet lényegében változatlan maradt.

A gyarmati uralom első évtizedében (1900-1910) az Ubangi-Shari vidék afrikai uralkodói fokozták rabszolgavadász tevékenységüket és rabszolgáikat más helyi termékekkel együtt az európai vállalkozásoknak és a gyarmati államnak adták el. Szerződéseket kötöttek a franciákkal, több fegyvert kaptak hogy több rabszolgát tudjanak elfogni és az Ubangi-Shari régió keleti felét szinte teljesen elnéptelenítették.

A gyarmati uralom második évtizedében (1910-1920) a magántársaságok és a gyarmati állam fegyveresei továbbra is brutális eszközökkel kényszerítették munkára a helyi lakosságot, de az afrikai uralkodók hatalmát felszámolták és a rabszolgakereskedelem lényegében megszűnt.

A gyarmati uralom harmadik évtizede (1920-1930) ellentmondásos időszak volt. Utakat építettek, ipari növények termesztését vezették be, mozgó egészségügyi szolgálat vette fel az álomkórral a harcot, és protestáns missziók létesültek szerte az országban. De a közmunka új formáját vezették be, és a franciák sokakat besoroztak a Kongó-Óceán Vasút építésére, ahol sokan meghaltak a kimerültségtől és betegségekben. 1925-ben André Gide francia író megjelentette Voyage au Congo című művét, ebben leírta a Kongó-Óceán Vasút munkástoborzásának riasztó következményeit, vagy például az, hogy az Ubangi-Shari Erdővállalat milyen módszereket használ munkavállalóival szemben. 1928-ban egy nagyobb felkelés tört ki Ubangi-Shari nyugati részén és több éven át tartott. Ez volt a két háború közötti időszak legnagyobb felkelése Afrikában, de lényegében ismeretlen maradt a francia közvélemény előtt, amely enélkül is erősen ellenezte a francia gyarmati uralom módszereit és a kényszermunka alkalmazását.

A gyarmati uralom negyedik évtizedében (1930-1940) a gyapot, a tea és a kávé lett Ubangi-Shari legfontosabb kereskedelmi növénye és megkezdődött a gyémánt- és aranybányászat. Néhány gyapottermesztő vállalat óriási területeken szerezte meg a termesztés és a felvásárlás jogát. Európaiak kávéültetvényeket létesítettek és helybeliek is kezdtek kávét termelni.

A gyarmati uralom ötödik évtizedét (1940-1950) a II. világháború és a nyomására hozott politikai reformok jellemezték. 1940 szeptemberében Ubangi-Shari gyarmati hatóságai Charles de Gaulle-hoz csatlakoztak.

Függetlenség
1958. december 1-jén Ubangi-Shari gyarmat autonóm terület lett a Francia Közösségen belül és felvette a Közép-Afrikai Köztársaság nevet. Az alapító atya és a Conseil de Gouvernement elnöke Barthélémy Boganda volt, aki 1959-ben egy rejtélyes repülőszerencsétlenségben halt meg, nyolc nappal a gyarmati időszak utolsó választása előtt. 1960. augusztus 13-án a Közép-Afrikai Köztársaság elnyerte függetlenségét, és hatalmi harc kezdődött Boganda két legközelebbi munkatársa, Abel Goumba és David Dacko között. A franciák kivonulásakor Dacko magához ragadta a hatalmat és bebörtönözte Goumbát. 1962-ben Dacko elnök egypárti államot létesített.

1965. december 31-én Dacko hatalmát megdöntötte Jean-Bédel Bokassa ezredes, aki felfüggesztette az alkotmányt és feloszlatta a Nemzetgyűlést. Bokassa 1972-ben örökös elnöknek nyilvánította magát, 1976. december 4-én pedig I. Bokassa néven a Közép-Afrikai Császárság uralkodója lett. Egy évvel később Bokassa császár párját ritkító fényűzéssel koronáztatta meg magát. 1979-ben Franciaország puccsot szervezett Bokassa ellen és "helyreállította" Dacko hatalmát. Dackót viszont André Kolingba tábornok puccsa fosztotta meg hatalmától 1981. szeptember 1-jén.

Kolingba felfüggesztette az alkotmányt és egy katonai juntával uralkodott 1985-ig. 1986-ban új alkotmányt vezetett be, amit népszavazás erősített meg. Az új párt, a Rassemblement Démoctique Centafricain (RDC) tagsága önkéntes lett. 1987-ben korlátozott szabadságú parlamenti választásokon nyert a párt, ezt megismételte 1988-ban a helyhatósági választásokon. Kolingba két nagy politikai ellenfele, Abel Goumba és Ange-Félix Patassé bojkottálta ezeket a választásokat, mert pártjaikat nem engedték indulni.

1990-ben, a berlini fal leomlása után a demokráciát követelő mozgalom nagyon aktív lett. 1990 májusában 253 prominens állampolgár nyílt levélben kérte a Nemzeti Konferencia összehívását, de Kolingba elutasította a javaslatot és több ellenzékit letartóztattak. Az Egyesült Államok nyomására, amit kevésbé lelkesen, de támogatott Franciaország is, Kolingba elvben hozzájárult, hogy 1992 októberében szabad választásokat tartsanak. Miután amnesztiát kaptak mindazok a felkelők, akik elutasították a korábbi választások eredményét, Kolingba elnök a intenzív külső nyomásra hozzájárult az Ideiglenes Nemzeti Politikai Tanács (Conseil National Politique Provisoire de la République) és a "Vegyes Választási Bizottság" létrehozásához. Az utóbbiban részt vettek minden politikai párt képviselői.

Amikor végül is 1993-ban megtartották a választásokat, az első fordulóban Ange-Félix Patassé nyert, Kolingba negyedik lett Abel Goumba és David Dacko mögött. A második fordulóban Patassé győzött 53%-kal és Goumba 45,6%-ot kapott. Patassé legtöbb támogatója gbaya, kare és kaba törzsekből származott, amelyek a hét népes északnyugati prefektúrában élnek, míg Goumba támogatói a jóval ritkábban lakott tíz keleti és déli prefektúrából kerültek ki. Végeredményben Patassé pártja a legnagyobb parlamenti párt lett, de önmagában nem volt többsége. Koalíciós partnerre volt szüksége.

Patassé 1994 márciusában megfosztotta katonai rangjától Kolingba korábbi elnököt és több korábbi minisztert vádolt meg különböző bűnökkel. Kolingba yakoma törzsbeli volt. Patassé számos yakomát távolított el a kormányzat fontos, jól jövedelmező posztjairól. Az elnöki testőrség kétszáz, főleg yakoma tagját elbocsátotta a szolgálatból vagy átadta a hadseregnek. Kolingba pártja nagy hangon hirdette, hogy Patassé kormánya a yakomák ellen boszorkányüldözést folytat.

Az új alkotmány 1995. január 14-én lépett hatályba, de ez az alkotmány, akárcsak elődei, nem gyakorolt jelentős hatást a politika gyakorlatára. 1996-1997-ben a rettenetes viszonyokkal való elégedetlenséget tükrözve három lázadás volt Patassé kormánya ellen, amelyek a javak széles körű pusztulásával és az etnikai feszültség növekedésével jártak. 1997. január 25-én Banguiban békeszerződést írt alá Patassé kormánya a fegyveres lázadókkal. Mali korábbi elnöke, Amadou Touré közvetítésével a korábbi lázadókat a kormányba 1997. április 7-én. A megállapodás végrehajtását egy afrikai államok által küldött katonai misszió, később az Egyesült Nemzetek békefenntartó erői felügyelték.

Az 1998-as parlamenti választásokon Kolingba pártja 20 helyet szerzett meg az összesen 109-ből, ez lehetővé tette a politikai életbe való visszatérését. 1999-ben, a városi központok korrupt uralmával való széles körű elégedetlenség dacára Patassé szabad választásokon második terminusra is elnök lett. 2001. május 28-án egy sikertelen puccskísérlet során feldúlták Bangui középületeit. A hadsereg törzsfőnöke, Abel Abrou és Francois N'Djadder Bedaya tábornok tűzparancsot adott ki, de Patassé maradt felül Jean-Pierre Bemba kongói lázadó vezér 300 katonája és líbiai zsoldosok segítségével.

A sikertelen puccs másnapján a Patasséhoz hű katonák véres bosszút álltak a főváros, Bangui több negyedében, feldúltak számos otthont, megkínozták és meggyilkolták ellenségeiket. Végül Patassé meggyanúsította François Bozizé tábornokot, hogy puccsot szervez; Bozizé a hozzá hű csapatokkal Csádba menekült. 2002. október 25-én Bozizé meglepetésszerű támadást indított Patassé ellen, aki külföldön tartózkodott. A líbiai csapatok és Bemba kongói lázadó vezér 1000 katonája nem volt képes a támadást visszaverni. Bozizé hatalma alá vonta az országot és végül megdöntötte Patassé uralmát.

François Bozizé felfüggesztette az alkotmányt és az új kormányt állított fel a legtöbb ellenzéki párt részvételével. Abel Goumba, "Mr. Clean" lett az alelnök, ami pozitív imázst adott az új kormánynak. Bozizé széles bázisú Nemzeti Átmeneti Tanácsot állított fel az új alkotmány kidolgozására és az alkotmányos kormányzásra való átmenet menetrendjének kidolgozására. A nemzeti párbeszéd 2003. szeptember 15-étől október 27-éig tartott, azután Bozizé tisztességes választásokon (amelyből kizárták Patassét) nyert, 2005-ben második terminusra kapott felhatalmazást.