A 11.-től a 16. századig terjedő időszakban különböző törzsek érkeztek a térségbe minden irányból: az ewe nép a mai Nigériából és Beninből, a mina és a guin nép Ghánából. A portugál hajósok 1471-1473  között jelentek meg először a togói partokon. A következő századokban a terület lakossága sokat szenvedett a rabszolga-kereskedelemtől, s a korabeli térképek is „Rabszolgapart” néven tüntették fel.

A 19. század derekán kibontakozó francia-német vetélkedésből az utóbbi került ki győztesen: 1884-ben Gustav Nachtigal és Mlapa törzsfőnök szerződése német védnökség alá kényszerítette Togót. 1919-ben a németek által gyarmatosított terület a Népszövetség égisze alatt brit és francia mandátum lett. A mai állam a francia mandátumterület, Kelet-Togo utódaként 1960-ban jött létre. Első elnöke Sylvanus Olympio volt. Őt megölték az 1963. január 13-i katonai puccs során. A puccsista katonatiszti csoportot Etienne Eyadama Gnassingbe őrmester vezette. A puccs után köztársasági elnökké Nicolas Grunitzkyt nevezték ki. 1967. január 13-án vértelen puccsal Eyadema Gnassingbe megfosztotta hatalmától Grunitzkyt és beült az elnöki székbe amit megőrzött 2005. február 5-én bekövetkezett hirtelen haláláig. 38 évet töltött a hatalom csúcsán, ő Afrika leghosszabban hatalmon maradt diktátora.

A katonák fiát, Faure Gnassingbet ültették be az elnöki székbe. Az ő elnöksége széles körű nemzetközi tiltakozást váltott ki, kivéve Franciaországot. Rövid ideig tartott. Faure Gnassingbe felállt székéből, de a két hónappal később tartott választást megnyerte. Az ellenzék szerint csaltak a szavazáson.